*Delírium* (elbeszélés)

Arcomat kezeimbe temetve merengtem kábultan, beleszédültem a pillanatba. A kunyhómban ropogott a kályhában a tűz, míg kint vihar tombolt, mintha Pandora szelencéjéből szabadult volna el. Haldokló gyertyacsonkok világították be a kunyhót. A faasztal mellett görnyedtem székemben, hagyva, hogy a kályha forrósága égesse a bőröm. Közben ismeretlen neszek csendültek fel körülöttem. Hallottam őket, és éreztem, hogy merednek rám. Kísérteties neszek és száz szempár tekintete rajtam. Tudtam, hogy közelednek, és a nevemen szólítottak. A hangjukból világos volt, hogy ők valóban csak a pokolból szabadulhattak. Talán meggyötört lelkek lehetnek, vagy maguk a pokol hercegei. Minden egyes hang a zsigereimig hatolt: sziszegések, nyögések, jajveszékelések, kuncogások, morgások és sikoltások. Közben éreztem, hogy kivetkőzöm magamból. Az egész testem remegett, még a szemeim is, ahogy arra törekedtem, hogy csukva tartsam őket, de képtelen voltam egy hangot is kipréselni a torkomon. Már mellettem álltak, mikor is a kezeimet elvéve rájuk meredtem, amit nyomban meg is bántam. Ők bár emberi testet viseltek, de úgy mintha rosszul vették volna fel azt, vagy mintha nem jól bújtak volna bele. Furcsa testtartásokban álltak előttem. Az egyikük lábujjhegyen állt, és két kezét széttárva bámult rám. A ruhái is átlagosak voltak, de mintha nem tudná, hogyan viselje azokat. Arca sovány és falfehér volt, tágra nyílt őrült tekintettel és széles vigyorral. Egy másik arca a bal fülemnél volt, ő mintha vizsgált volna, hogy mi is lennék; térdre ereszkedve meredt rám. Ők is férfiak, mint én, de volt köztük nőnemű is. A nők lélegzetelállítóan szépségesek voltak, szexi miniruhát viseltek és csábítóan bámultak, huncut mosollyal. Hosszú, sima hajuk érzékien omlott a vállukra, míg a kinti vihar ekkorra mintha egy távoli robajjá változott volna, és mintha a tűz ropogását sem hallottam volna már. De míg némelyikük csak suttogott, a többiek hangosan gázoltak bele a csöndbe. Ezután éreztem magamon a fagyos, de mégis forró érintésüket; a férfiak érintése belém mart, és a nők érintése égetett, szó szerint megégette a bőröm. Sikoltani akartam, de képtelen voltam, majd a nők nyelvükkel megnyalták a nyakam és a fülem, de a nyelvük vége hegyes volt, a körmeik pedig inkább karmok. Majd aztán, mintha az utolsó gyertyacsonk is feladta volna, teljes sötétség borult a kunyhóra, és minden elnémult. Akkor egy lefelé vezető lépcsőfokon álltam, leléptem a következő fokra, amit egy gyermeki kacaj követett. A kunyhó falai megnyúltak, és mikor előjött a gyermek, felismertem benne önmagam, de a ruhája koszos volt, míg a tekintete üres, és csak nézett rám, ahogy én is őrá. A távolban hallottam a családom hangját, akiket még régen eltaszítottam; ott voltak, de csak testetlenül úsztak a levegőben. Ezt a képet egy ijesztő erdő képe váltotta fel; éjjel volt, és bár minden élt körülöttem, én mégis úgy éreztem, mintha egy temetőben lennék, valakik nyughelyén lépkedve. A fák görbén és megdőlve kémlelték a földet, míg a levelek zöld helyett szentjánosbogár színben világítottak. Sűrű köd szállt le, és a levegő furcsán nehéz lett. Előbb sétáltam, majd futottam, de nem leltem rá a kiútra. A testemet sebek és vágások borították, hullott rólam a veríték. Fel akartam ébredni, de ébren voltam. Állatokat nem láttam és nem is hallottam, csak az ágak recsegését. Az égbolt helyett a tenger hullámait láttam magam felett, majd megnyílt alattam a föld, és én zuhantam a semmibe. Magam körül csak sötétség terült el; ekkor már állatként sikoltottam, ütögetve magam, hogy kikerüljek végre ebből a rettenetből. Miután pislogtam, már egy pirkadati égboltnál zuhantam. Alattam a fakó kék tenger terült el, és miután belezuhantam, a hideg víz átjárta egész lényem, és csak úsztam erőtlenül, hagyva, hogy a hullámok vezessenek. Majd egy hajót láttam, Metis volt az, az én régi hajóm, amely azon a viharos napon megrészegedve hullott a mélybe, a legénységemmel a végtelen tengerbe temetve őket. Végül, újra kinyitva a szemem, újra a kunyhóban találtam magam, míg rázott a hideg és a homlokomról verítékcseppek hullottak. Remegtem, majd az ablakon kitekintve láttam, hogy a vihar abbamaradt, az abszint üres üvege pedig ott hevert a faasztalon. Ő volt az, a zöld tündér dúdolt a fülembe.